A régi gátőrház magányosan bújt meg a töltés kanyarulatának takarásában. Körben termetes nyárfák nyújtogatták kopár boszorkány-ujjaikat az ég felé, hiábavaló igyekezettel próbálták elrejteni a kíváncsi tekintetek elől a kis portát. Leveleik már régen lehulltak, csak a csupasz ágak fésülték sziszegő suttogással a borzongató szelet. A bejárat mellett üres kutyaház, előtte vizesedény, a víz tükörként fagyott bele. A felületes szemlélő elhagyatottnak gondolhatta volna tanyát, hiszen semmi mozgás nem látszott a környékén. Takarosan összegúlázott tűzifa-hasábok, rendezett kert, falevelektől megtisztított udvar jelezte azonban: van gazdája a teleknek.

A felkelő Nap narancsszín tűzijátékot játszott az ablaküvegre fagyott jégvirágokon, a meleg fény kíméletlenül átvilágított lezárt szempilláin is. Hiába próbált visszaaludni, az álom már elillant a szeméből. Nem mozdult, őrizte az ágy melegét. A kályhában persze már rég kialudt a tűz, a szoba hideg volt. Elszánta magát mégis, hirtelen felült, hát kezdődik az új nap, tenni kell a megszokott dolgokat.
Ahogy mozdult, az ajtó melletti szőnyegen heverő kutya is felemelte a fejét. Félhangosan korholta az őszpofájú jószágot: „Na, őrkutya, hamarabb ébredek, mint te?”
Kedvelte az öreg nyomolvasót. Nemes jószág volt az, valódi cserkelő vadászkutya. Vagy tíz éve találta, vagy inkább a kutya találta meg őt: egy este, amikor hazajött a folyóról, ott várta a kapuban. Csapzott, koszos, fáradt és éhes volt. Teljesen megadta magát, bizalommal simult az öreg csizmájához, mintha régóta összetartoznának. Akkor éppen nem volt őrző a háznál - elkóborolt az előző, és arrafelé a vadászok nem kímélték a kóbor ebeket, nem keresték a gazdát, rövid úton elintézték a gazdátlan kutyákat -, nem nagyon bánta, hogy hozzá csapódott. Bevitte a konyhába, megitatta és egy lavór langyos vízben le is fürdette. Miközben szárazra törülte, a kis jószág barátságosan arcon nyalta. Furcsa érzés volt, hiszen eddigi kutyái nem voltak ilyen bizalmaskodóak, amolyan munkások voltak: jelezték, ha idegen közeledett a töltésen, elkergették a rókát, görényt, ezért megkapták az ételt. Ez a kis kamasz meg azonnal a szívét vette célba. Nem bánta, mert hát hiába tartották a faluban mogorva remetének, aki a kocsmában sem ül le a hangos népek közé – nem, persze, nem volt azokkal beszélnivalója - a szépségre, barátságra, jóra nyitott szívű ember volt, a maga visszahúzódó módján. Kerített egy rossz posztókabátot, azt terítette a kályha mellé. A kutya teljes természetességgel heveredett rá, előrenyújtott mancsai közé fúrta a z orrát, és már aludt is.
Gondolta, hogy ilyen kutya nem terem a falusi portákon, másnap be is motorozott az állatorvoshoz – régi barátok voltak, ünnepekkor meg-meghívták az öreget magukhoz, nyaranta meg a doktorék unokái hajnaltól sötétedésig nála játszottak, amíg nem jött értük az apjuk a terepjárójával. Motorra ült hát, a kutyát hátizsákba tette, és maga elé kanyarította a zsákot, amiből csak a kíváncsi kutyafej kandikált elő. Lassan pöfögött a töltésen, nem akarta, hogy megijedjen a jószág, de megnyugodva tapasztalta, hogy annak semmi kifogása nincs a különös közlekedési mód ellen.
- Nincs tetoválása, sem csip a bőre alatt. A múlt héten jártak a környéken valami olasz vadászok, énekes madárra hajtottak, de amint híre ment, hogy a rendőrök érdeklődnek irántuk, pánikszerűen odébbálltak. Talán tőlük kószált el, Hannoveri véreb a fajtája, kezes jószágnak nézem, tartsd meg nyugodtan, sok örömöd lesz benne.
Hát így lett a remetének pedigrés kutyája. Elválaszthatatlanokká váltak az idők során. Ha bejárásra indult az öreg, a bal csizmája mellett ott loholt a kis vadász, időnként egy-egy ürge vagy gyík után el-eliramodott, de tíz-húsz méter után mindig visszafordult. Biztosan mélyen belevésődött az ifjúkori elveszés. Még a lánykutyák után sem csavargott el, ettől kezdve mindenhová együtt mentek. Nevették is a faluban az öreget, hogy a heti bevásárláshoz két hátizsákkal jön: egy a hasán, benne a kutyája, egy a hátán a holminak.
Persze, mivel soha nem vadászott, sok hasznát nem vette a finom orrú ebnek. Jámbor volt az, kedves, barátságos, tőle aztán járhatott idegen a gáton, a kertben, csupán érdeklődve szemlélte. Az idegen kutyákkal sem bandázott, nem is verekedett. Átnézett rajtuk, ahogy egy nemeshez illik.

Hideg borzongott a hátán, amint a reggeli tennivalókhoz készülődött. Először a tüzet kéne felszítani, aztán borotválkozni – sercegtette meg elgondolkodva a durva borostát az állán. Kiengedte a kutyát – jön az majd vissza hamarosan, ha pattog a tűz, fázós lett öreg korára. Pár éve még szertelenül belevetette magát a vízbe, szinte pancsolt, bohóckodott, ha kimentek a fokra halászni. Aztán meglassúdott. A szemében még csillogott a vidám életerő, de a csontjai már nehezen mozdultak. „Na persze. Egyidősek lehetünk, ha egy kutyaév hét emberévnek számít. Én is meggondolom már, mielőtt mozdulok, hát ő is.”
Tette gépiesen a reggeli dolgokat. Kicsit füstös lett a szoba, mire a tűz magához tért, de nem nagyon bánta. Komótosan nekiült a reggelinek, kimérten falatozott. Mire végzett, a kutya is visszakéredzkedett szelíd ajtókaparászással, és lekuporodott a foszlott posztódarabra.
Hiába húzta az időt, hamar elkészült mindennel, amit eltervezett. Előkotorta a meggyfa szipkáját, beleillesztett egy cigarettát, rágyújtott. Nem tüdőzte le füstöt, áh, arról már régen lemondatta a körorvos asszony, amikor egyszer, az árvízi védekezéskor egy tüdőgyulladás lett a jutalma az áldozatos munkáért. Egy hétig szervezte a homokszállítást, rőzsepaplant, kőszórást a szakadó márciusi esőben, abból maradt a gyenge tüdő. Csak a füst táncát bámulta, arra volt a cigaretta. A szipkát meg még nagyapjától örökölte: amikor elment Nagyapa, a rokonság mint valami keselyűcsapat kezdte szétcibálni a javakat. Aminek meg nem volt értéke, azt egy konténerrel elszállíttatták. A régi konyhaasztalt ott találta a ház előtt, azt is kidobták. Kihúzta a fiókot: sárgult papírok alatt ott lapult Nagyapa ezüst dóznija, benne pár szál Munkás, és ez a meggyfaszipka. Ez valahogy elkerülte a kutakodók figyelmét. Zsebébe csúsztatta a dobozt, és visszafordult az állomás felé.
A temetésre sem ment el. Közeli rokona nem volt már, a többiek pedig nem hiányoztak neki, nem vágyott a tor hazug hangulatára. Egy hónap múlva ment ki el a temetőbe. Talán egy órát is elüldögélt a sír melletti padon, cigarettára gyújtott, és beszélgetett, elköszönt Nagyapától.

A folyóhoz készülődött. Karácsony hete van, valami halféle illenék az asztalra, hátha rányitja valaki az ajtót, legyen mivel marasztalni. Régen volt csónakja, varsája, táplija, a folyó is bőven adta a halat, a fizetés mellé jól jött egy kis kiegészítés, hát gyakran kijárt a vízre. Aztán, a mérgezés után visszaadta az engedélyt. Nem akarta a pusztuló folyót ő is pusztítani, meg hát nem is bírta már a halászmunkát. Gátőrnek sem kellett, a szakaszát összevonták a szomszédossal, őt nyugdíjba küldték. A gátőrházat legalább meghagyták neki, a végkielégítésből meg tudta venni. Korholta ugyan a lánya, mit akar vén fejjel a világ végén kapirgálni, de hát belátták, hogy amíg bírja magát, nem viszik be a városba. Gyökértelen, hiábavaló lenne az élete a város kietlen panelsivatagában, itt kint a gátnál ismer minden fát, gödröt, madárfészket, itt van tér a tekintetnek, levegő a tüdőnek. Vettek neki egy telefont, és megígértették , hogy az mindig nála lesz, bekapcsolva, feltöltve. Hívták is minden nap, hogy hallják a hangját, többet nem tehettek. Igazság szerint tudta, hogy a lányáék megkeresték az erdészt, hogy rendszeresen nézzen el feléje, de nem vette azt zokon. A fiatalember rá- rányitotta az ajtót, volt, hogy hetente, volt hogy gyakrabban. Mostanában sűrűn járt felé, mert vigyáznia kellett a nyárfa-ültetvényt. Mondta is az öregnek, hogy inkább rendszeresen kijár, hadd lássák minél többször, hogy őrizve van az erdő, mint hogy tavasszal csak a csonkok meredezzenek a fák helyén. És ha már úgyis ott visz az útja a gáton, hát beül az öreghez egy kis beszélgetésre.

Nem sokat kellett készülődni, a bot és a zsák itt volt kéznél, a kamrában. Fogta a holmit, a fészerben, a lemezhordóból kimert vagy öt apró halat – ezeket még az őszön gyűjtötte be, téli süllőcsalinak – a kis kannába tette őket, és indult a szokott állása felé.
A kutya szorgalmasan baktatott mellette, néha kicsit előre poroszkált, aztán bevárta. Ismerte már az ösvényt, hiszen évek óta erre jártak, nem is volt messze a háztól. Ismét előre ügetett egy kicsit, aztán megállt. De nem nézett vissza sürgetően, hanem mozdulatlanná dermedt, orrát előrenyújtotta, cimpái remegve tágultak, mintha vadat érezne. „No, mit látsz, nagy vadász?” - dörmögött az öreg a bajsza alatt, de hirtelen ő is észrevette: a csapás agyagjába csizmás lábnyomokat dermesztett a fagy. A part felé vezető nyomokat. Furcsa volt, ritkán járt errefelé idegen, most meg kettőnek a nyomai is látszottak. Rossz sejtése támadt. Nem örült a látogatóknak, hiszen nem volt errefelé semmi látnivaló, az ösvény a horgászhelyéhez vezetett, az álláshoz, amit minden áradás után gondosan rendbe tett, ahol a könnyű ladikja volt kikötve. Magához intette a kutyát, és most már felajzott figyelemmel haladtak tovább, így értek ki a partra.
Azonnal meglátta… A ladik… A lánc fele a földön, a csónak sehol. Hát ezért nem vezettek visszafelé lábnyomok. Leült a széknek szolgáló rönkre, a horgászbotot szórakozottan babrálta. Már nem volt kedve horgászni, csak nézte az ólomszín folyót, hallgatta a máskor annyira kedvelt hangokkal teli csendet, a víz surrogását, valami marár halk csipergését a bozótban, gondolataiba merült. Nem a csónak elkötése bántotta. Már régen leszokott arról, hogy ragaszkodjon tárgyakhoz, elvitték, hát legyen benne örömük, akárkik voltak is. De úgy érezte, a helyét mocskolták össze az idegenek. Már nem az övé a hely, már nincs ott keresnivalója.
A csalihalas vödröt a folyóba ürítette, és lassan, gondolataiba merülve indult visszafelé. Majd nem lesz hal az asztalon, lesz más, hozzá úgysem enni jönnek a vendégek, ha jönnek egyáltalán.

Furcsán nehéznek érezte az idefelé még feltűnés nélküli súlyú holmiját. Valahogy a levegő is, hirtelen kevés lett. Megállt, megtörölte a homlokát. Éles fájdalom nyilallt a hátába, karjába. Megtántorodott, egyensúlyt keresve a horgászbotra támaszkodott, ám az rideg, idegen reccsenéssel roppant ketté. „A bot… hát annak vége.” – gondolta, de nem nagyon értette a helyzetet. Valahogy leült, hátát nekitámasztotta egy karvastagságú törzsnek. Pihenni kell egy kicsit, levegőhöz jutni, kissé összeszedi magát, mindjárt otthon lesz. Csak egy-két levegővétel kell. Kigombolta a kabátját, de a keze nem engedelmeskedett. Két gombbal még boldogult, aztán fáradtan hanyatlott mellé a földre. Megváltozni látta a fényeket. Mintha kemény neon világította volna be az ösvényt… aztán homályos, szürke lett a kép.

- No, hát húzódj már félre! – emelte fel a hangját az erdész. A kutya azonban nem mozdult, továbbra is a töltésen futó két keréknyom között ült. Furcsállotta, mert a jószág nem szokott a gazdája nélkül kószálni, most meg nem látta sehol az öreget. Leállította hát az autót, kiszállt. Különös volt ez a kutya. Máskor lelkesen ügetett elé, most azonban csak felállt, és várakozóan nézett a férfira, majd amikor az lehajolt hozzá, hogy a szokott mozdulattal megpaskolja, odébb húzódott. Aztán elindult, de nem a ház irányába, hanem a töltés túloldalán, az erdő felé. Pár méter után visszanézett, lépett még kettőt, szinte sürgette az erdészt, hogy kövesse. Az értette az állat jelzését, sietős léptekkel haladt az állat nyomában.
A kanyar mögött meglátta a fa tövében üldögélő alakot. A kutya már ott kuporgott mellette, a földön pihenő kezét nyalogatta.
Szállingózni kezdett a hó. Az ártéri bozót ágai között alig hallható nesszel surrogtak a pelyhek. Az erdész látta már a bajt. Futólépésben tette meg az utolsó métereket, lekuporodott az öreg elé, megrázta a vállát, de már tudta, érezte, hogy ezzel nem tud segíteni. A kezét akarta megfogni, de a mozdulata félúton megállt. Egyre sűrűbb volt a havazás. A hópelyhek ráhullottak az öreg kezére – és nem olvadtak el.