Kispatakos-barangolós

Részletek

Írta: Sándor Ferenc

 Kis víz, kis csali - nagy élmény

Hála az égnek, az időjárás egy kicsit kegyes lett hozzánk az elmúlt hetekben, ennek köszönhetően a folyóvizek is apadásnak indultak. Bár kedvenc folyóim még horgászhatatlanok, legalább a közlekedés helyreállt. Így hát első körben kisebb patakjainkban volt bizodalmam. Nem is tévedtem nagyot. A nagy víz zöme ezeken a helyeken leszaladt, vízállás több mint optimális;  (majdnem) mindenütt bőséges vízhozam, tűrhető áttetszőség fogadott minket.

Első felvonás 

Első nap Pali barátom volt a tettestársam. Először a Hejő-patak felső szakaszát vettük górcső alá, Miskolc-Tapolcánál. Csalódással vettük tudomásul, hogy a vízszint itt még elég magas, szürkésen zavaros. A mederben a víz nagy sebességgel száguldott, halra utaló jelet nem láttunk, nem tapasztaltunk. Egészen addig, míg el nem értünk egy egy befolyóhoz, ami végül is egy párszáz méterrel fentebb kivált oldalág visszacsatlakozása. Itt intenzív aktivitást mutattak a domik, sűrű szedéseikkel árulva el jelenlétüket, s bizonyítva - étvágyuknál vannak.

Mivel nem állt szándékunkban egész nap az aprónéppel szórakozni, tovább indultunk.
A következő állomás egy bányató volt, sügeres célzattal - mivel nem írásunk tárgya, ezért erre nem térek ki - ahonnan egy másik bányatóra vitt az utunk. Igen ám, de ez az út ebben az esetben pont a Hejőn keresztül vezetett. Elég volt rápillantani a vízre, máris láttuk, hogy itt bizony nem olyan viszonyok uralkodnak, mint pár folyamkilométerrel fentebb. Minden bizonnyal a dús vegetációnak köszönhető, de a víz itt jóval tisztább - kellemesen opálos -, lassabb volt.

Azonnal előkaptuk a botokat. Itt már nem akaródzott kísérletezgetni, ezért felkötöttem az abszolút kedvenc domolykós wobbleremet, amely 2,5 cm hosszú, fekete, a hátán némi sárga mintával. Egyből elememben éreztem magam! Zöld környezet, csendesen ballagó víz... maga a megtestesült idilli állapot. Hetek - mit hetek, hónapok - óta nem tudtam ilyen helyen horgászni. Ehhez már csak mint kellék társult a halak jelenléte, amely egyből látszott a buja zölt sásfallal szegélyezett patakban. Sűrűn gyűrűztek a szedegető halak itt is.
Az első kapásra sem kellett sokáig várni, már a  legelső dobásnál levette egy kisebb domi a beeső műcsalit, de nem akadt a bevágás. Második dobás után a bevontatott wobblert viszont határozott koppintással állította meg. Nem volt nagy, nem sokkal lehetett nagyobb, mint a fenti szakaszon fogottak.

A kis patak a medret övező sásfalakkal , a mederben növő sáscsomókkal, a vízre hajló fűzfákkal, hidakkal, az utánuk kialakult kisebb-nagyobb medencékkel megannyi haltartó hellyel kecsegtetett. Méterről méterre lehetett végigpásztázni mindkét partszegélyt, lelki szemeimmel mindenütt domolykót láttam lapulni. Nem is volt ezzel gond, volt kapás bőven, húzottra, beesőre egyaránt. Én meg élveztem a cserkelés izgalmát. Wobblereimet sem cserélgettem, csak horgásztam önfeledten.

Különben is nagyon szórakoztató a horgászat az ilyen pici csalikkal, ha mindössze egyetlen egyágú, szakállnélküli horoggal van szerelve - mint jelen esetben. Még a sikeres bevágással végződő kapások esetén is gyakran előfordul, hogy kirázzák a horgot a szájukból a halak. Márpedig itt a sikeres bevágásra is csak akkor van esély, ha a hal megpróbálja bekapni a csalit. Tehát a kisebb domik csipkelődésének akadással végződése eleve kissé esélytelen.
Még így is sok halacska partra került. Elég intenzív volt a horgászat; ezért, valamint azért, mert a halak mérete nem akart nőni, s mert továbbá kísérőmnek nem jött be a kanális jellegű vizecske, a távozás mellett döntöttünk.

No nem hazafelé, hanem egy másik közeli patakra, a Szinvára. A motivációt az jelentette, hogy Pali az elmúlt napokban többször is belenyúlt a jóba, és szép szériákat fogott domikból - köztük pár darabosabb jószággal is összeakadt.

Kora este értünk a patak partjára, még javában világosban. A meghorgászni kívánt hely, illetve annak környezete éles kontrasztot alkotott az előzőekben ismertetettel. A víz kimondotan tiszta, sebes... de a part... az egy betonteknő.

Első pillanatra úgy tűnt, hogy a meder teljesen kopár, haltartó hely egyáltalán nincs, de miután feltettem a szemüvegem és áthajoltam a korláton a szélrózsa minden irányába szétrebbenő halakat láttam. Valamint azt, hogy a megijedt halak mindössze a túlparti betonfalig úsztak, ott a falhoz lapulva meg is álltak. Rövid időn belül hiába meresztgettem a szemem, nem tudtam kiszúrni őket. Pedig ott voltak.
Elővettük a motyót, ismét a jól bevált kedvencemmel, a kis fekete, felúszó fahallal kezdtem. A túlparti betonfal tövébe pottyantottam a műcsalt, amiért a "semmiből" 4-5 süvölvény tört a felszínre, ott csipkedték, ütötték-vágták ahol csak érték. Egészen addig, amíg a sodrás a zsinór hasába kapaszkodva be nem indította a veretését - ugyanis akkor eltűntek, elijedtek a hirtelen támadt rezgésektől. A patakon rézsút átvágó wobblernek azonban újabb atrocitásokat kellett elviselnie. Nem tudott 2-3 métert haladni anélkül, hogy egy-egy burvány, vagy koppanás ne jelezte volna, hogy tetszik a halaknak. Egy-két dobáson belül meg is akadt az első Szinva-pataki fejes.

Az elsőt követte a második, harmadik... közben rontott kapások szinesítették a horgászatot. Fel nem tudtam fogni, honnan a jó égből jön ez a sok domi, ugyanis egy elég rövidke szakaszt vallattunk oda-vissza.
Pali sem tétlenkedett, fogdosta őket serényen az elmúlt napok favorit csalijával, egy 3 cm-es sebespisztráng-imitációval.

Telt az idő, jól szórakoztunk, szinte észrevétlen sötétedett ránk. Az addig nyerő fekete wobblerem már jó ideje érintetlen volt, úgyhogy feltettem egy élénkebb színű csalit, maradva a kicsike méretnél.
Már első dobásnál bizonyította fogósságát, igazolva elgondolásomat.

Ezen felbuzdulva elkezdtem kísérletezgetni a dobozomban található csalikkal. Maradva a világosabb, halas szineknél csereberéltem őket. A domiknak szinte minden tetszett. Mindegyikkel ki lehetett csikarni egy-két kapást, némelyikkel fogni is sikerült.

Viszont egyik sem vehette fel a versenyt az elsőként használt feketével, valamint a Pali által használt pisztrángmintással (amelyet nem kis büszkeségémre szintén én készítettem). Elgondolkodtató a pisztrángmintás csali sikere, minden bizonnyal nem is véletlen, ugyanis a patak felsőbb szakasza tekintélyes, önfenntartó pisztrángpopulációval rendelkezik.
Fel is tettem egy 3,5 cm-es szivárványos pisztráng utánzatot. Talán a másodikat dobtam vele a túlparti betonfal elé, mikor is a bevontatás megkezdésétől alig egy métert megtévő csalit mintha levágták volna a zsinórról. Azonnal akasztottam a megtolós kapásnak. Jó súlyt éreztem a zsinórom végén, az előzőekhez képest komótosan indult el folyásnak lefelé halam. Megfordítottam magam elé pumpáltam és ekkor szembesültem a kérdéssel, hogy hogyan fogom ezt a finom felszereléssel felemelni a magas, meredek parton.
Szóltam barátomnak - aki idő közben elkóricált -, ő beleugrott az autójában lévő combcsizmájába, és lement az alattunk lévő hídhoz, ahol be lehetett mászni a mederbe. Én lassan követtem az időközben kifáradt hallal. A felfeküdt halat lassan nyomta lefelé a sodrás, én folyamatosan tartva a kontaktust lépkedtem utána. Mire a hídhoz értünk, Pali már csőre töltött merítővel várt minket. Nem sokat teketóriázott, megmerítettte gyorsan.

Feladta a merítőt, csináltunk a halról iziben egy-két képet, majd kíméletesen visszaengedtük.

Nagyon örültem a fogásnak. Egyrészt régen fogtam ekkora domit utóljára, másrészt ez a wobbler is most debütált.

A helyet sikerült jól megzavarni, jó ideig semmi esemény nem történt. Hiába a kitartó dobálás, hiába a csali csere. Halkan beszélgettünk, hajkurásztuk a szúnyogokat... és szép lassan a távozás hímes mezejére léptünk.

Hazafelé az autóban arról beszélgettünk, hogy milyen lehet a felső szakasz, esznek-e a pisztrángok... és hogy egyáltalán, az általunk használt pisztrángimitációkkal be lehetne-e csapni őket. De leginkább csak hallgattunk, az átélt élményeket emésztgetve.

Második felvonás

Másnapra Gáborral volt egy közös pecánk megbeszélve. Sügerezni készültünk a Mályi-tóra, de az autóban kitárgyaltuk a tegnapi nap eseményeit és arra a döntésre jutottunk, hogy megnézzük a Szinvát; először egy pár domisnak vélt szakaszt, majd rápróbálunk a pisztrángokra.
Kicsit izgultunk ugyan, hogy horgászható-e a patak, ugyanis reggel és a délelőtt folyamán záporok voltak a körzetben - de mint kiderült, ezen irányú félelmeink alaptalannak bizonyultak. A víz tiszta volt, horgászatra maximálisan alkalmas.

Domolykót viszont nem találtunk. Jobbnál-jobbnak tűnő helyeket néztünk meg, de eredmény nem volt - sőt, még csak halra utaló jel sem.
Érdekes dolog ez a városi peca, engem momentán nagyon zavar a sok kíváncsi tekintet; ami nem is csoda, mert nem megszokott látvány a horgász a betonfalak között. A rendőrök is egy-kettő lemeszeltek minket; bár számukra eleve hihetetlen volt az a tény is, hogy a Szinván egyáltalán lehet horgászni.
Nem elsősorban ezért, hanem inkább a halak aktivitásának hiánya miatt indultunk el egy jóval fentebbi részre, ahol már pisztrángok reményében kezdtünk dobálni.
Még mindig a városban, de egy viszonnylag szabályozatlan szakaszon kezdtük a horgászatot. Az az kezdtem... mert Gábor az új fényképező gépével barátkozott és mikor kiszálltunk az autóból, csak azt akasztotta a nyakába.

Óvatosan közelítettem meg az első kiszemelt helyet. Hiába vagyunk a városban, egy forgalmas út mellett, azért ezek a halak a hirtelen parti mozgásra elég érzékenyek.
Már jó előre a kicsi szivárványos imitációt akasztottam a zsinóromon lévő kapocsba. Elpöccintettem, majd elkezdtem bevontatni, arra figyelve, hogy mi az az optimális bevontatás - a még lehető leggyorsabb - amit tolerál a kis fahal a sebes, zúgó vízben. Mikor elém ért a wobbler és mielőtt kiemeltem volna a vízből, egy jókorát törölt oda neki egy kis sebes. Na, ezek szerint tetszik nekik a wobbler - gondoltam.
Mivel nem igazán jó helyen álltam, és a sodrás túlságosan kinyomta a műcsalit, lentebb óvatoskodtam a parton, egészen a víz széléig. Összehúztam magam amennyire csak tudtam, és próbáltam magammal is elhitetni, hogy nem láthanak meg. És beindult az a bizonyos bolt...

Egy kő mellé pöccintettem csalimat, melyet épp hogy elkezdtem bevontatni, mikor is határozottam megállította valami. A reflexszerű behúzásra őrült vergődéssel, szaltóval válaszolt az első sebes. Hihetetlen mekkora erőkifejtésre képesek ezek a halak testméretükhöz képest, ráadásul a sodrás is őket segíti.
A felszerelésből szó szerint a maximumot kihozva, már-már brutálisan fárasztva gyorsan magam elé húztam az első idei pisztrángom, egy gyönyörű színekben pompázó sebest.

A gyors és erőszakos fárasztást - már amennyire beszélhetünk erőszakról egy 0-3gramm dobósúlyú parabola akciós bot és 0,18-as monofil zsinór esetében - elsősorban azért szoktam alkalmazni, hogy hátha nem veri el a hal a csobogásával, vergődésével a többi, ugyanabban a medencében tartózkodó társát.
Gyors fotó után visszengedtem, majd dobtam is újra. Ismét kapás, de lemarad, majd egy rontott kapás. Következő dobásnál egy kő mellől villan elő egy ezüstös test, és ellentmondást nem tűrően fordulna oda vissza, ha bevágásom meg nem állítaná.

Erre fel beáll a legnagyobb sodrásba, ott vergődik, rázza magát - bár ha nem rázza ki a horgot, esélye sincs a szabadulásra. A horog most jól tart, úgyhogy a hal hamarosan előttem lavíroz; vizes kézzel csípen nyakon a kimondottan világos, szinte ezüst színű szivárványost.

A visszaengedést követően egy lemaradástól eltekintve más esemény nem történt. Megengedtem hát magamnak egy kis cserkelést, és elindultam folyásirányba, lefelé.
Szinte minden egyes medence, visszaforgó, kiszögellés halat rejtett. Nagyon sok kapás volt, de az egyágú, szakáll nélküli horognak köszönhetően nem sok hal került partra. Sikeresen összeakadtam olyan pisztránggal, ami úgy húzott le 15-20m zsinórt, hogy közben tenyeremmel fogtam a dobot és csak akkor engedtem neki némi zsinórt, mikor már úgy éreztem, pattanásig feszült a húr. Ezt a halat nem is láttam. Fenék közelében védekezett, ellentmondást abszolúte nem tűrően. Mikor elért egy sziklákkal tarkított zúgóhoz teljesen leblokkoltam a dobot és a hal abban a pillanatban lemaradt... Eddigi legszebb pisztrángom lehetett.
Kissé egykedvűen dobálgattam az ominózus eset után, és valahogy már nem igazán tudtam örülni az itt fogott "egyensebeseknek".

El is indultunk egy újabb szakasz felderítésére. Ki a csendbe, igazi kiránduló övezetbe a Bükk lábaihoz. A kis patak újabb arcát pillanthattuk itt meg. Egy vízesés alatt próbálkoztunk először. A levegő annyira friss volt, hogy szinte fáztam, a víz harsogva zúgott - nesze neked "csend"! -, a levegőben vízpermet szállt, amely lecsapódott a parti növényzeten s az csöpögött egyfolytában mintha eső esne; a mederben, a vízesés alatti tálcákon kidőlt fák feküdtek - a nemrég tomboló árvízre emlékeztetve - ... egyszerűen gyönyörű volt.

Itt sikerült megfogni a túra talán legkisebb pisztrángját. Két nagy szikla között úsztattam le a wobblert addig, amíg a patak el nem tűnt egy a medren keresztüldőlt fa alatt. A visszavontatott csalit többször megütötte, mire megakadt. A kristálytiszta vízben szépen nyomon lehetett követni, amint métereken át üti-vágja a vélt falatot.

Az egyágú horognak köszönhetően itt is lemaradt pár. De az igazán bosszantó eset egy pár méterrel lentebbi hídnál történt. A wobblert egy nagyobbacska, felszín alatt lévő kő mögé pöccintettem, majd ahogy az beindult felnyúlt érte egy szép nagy sebes. Bevágás után egy szaltó, és a hal már le is maradt. Következő dobásnál a jobb oldali partszegélyről belógó növényzet alól rabolt ki egy szép nagy szivárványos... ezt is az első fejrázásig tartotta meg a horog. Ez már sok volt. Három nagy pisztráng elvesztése egy napon egy kicsit frusztrálólag hatott rám. Az időközben hozzánk csatlakozó Eppusz tanácsára lecseréltem a horgot a dobozomban lévő spéci ultralight hármashorogra. Vékonyhúsú, könnyű és nagyon éles; minőségi termék, nemrég rendeltem lengyel barátainktól.
Az arányok drasztikusan megváltoztak. Ha az egyes horoggal öt kapásból kijött egy pisztráng, az jó volt; no ez most teljesen megfordult. Jó, ha öt, de inkább tíz kapásból egy nem végződött halfogással.
A dolog pikantériája, hogy a horogcsere után már nem sikerült nagyobb pisztránggal összeakadni. Közrejátszhatott ebben, hogy a wobbler mozgása kissé megváltozott, lustább lett. Először azt hittem, hogy ezt csak beképzelem magamnak, de Gábor is megjegyezte :
- Te, ez a wobi már nem úgy veret...
A kisebbeket ez továbbra sem zavarta, jöttek szépen sorban.

Megtippelni sem tudom, hogy hány darabot sikerült fogni, de egy medencéből volt, hogy öt-hat darab is kipenderült.
Egy idő után ez elég unalmassá tud válni. Bedob, kapás, bevág, locs-pocs, kiemel, visszadob... bedob, kapás, bevág, locs-pocs, kiemel, visszadob... bedob, kapás...
Úgyhogy elkezdtem inkább próbálgatni a többi wobblerem, hogy melyiket eszik még. Nem épp kitörő lelkesedéssel nyugtáztam, hogy egy darabot sem találtam köztük, amivel fogtam volna. Kísérlet képpen néha visszaraktam a kapocsba a szivárványost, és egyből jött a pisztráng ott, ahol addig mást elhúzva halvány érdeklődés sem volt.

Visszatérve egy kicsit a horoghoz: így egy horgászatra vetítve sokkal, de sokkal eredményesebb a drilling... össze sem lehet hasonlítani. De mivel úgyis minden hal visszakerült éltető elemébe, és sokkal kíméletesebb a horog szabadítása inkább visszacseréltem a szakállnélküli egyesre. Főleg, miután egy esetben a szabadon kalimpáló hármas beleakadt az egyik pisztráng testébe, miközben vadul dobálta magát a folyásban.

Szót érdemel a halak óvatossága, látása. Nagyon sok pisztrángot ijesztettem el, szinte láb alól és akkor már csak azt láttam, hogy mint az őrült cikkáznak a mederben. Még polaroiddal sem minig sikerült kiszúrni őket addig, amíg be nem mozdultak. És bizony a helyváltoztatáskor hiába óvatoskodtam, hiába néztem mindig körültekintően a lábam elé. Pedig sokszor szinte kommandózva közelítettem meg a kiszemelt helyet - jó kis izomlázat összegyűjtve.

A két napnak továbbá volt egy nagyon jó tanulsága. Ez pedig a wobbler bevontatási sebességére, ütemére vonatkozik. A tiszta vízben, magas partról polaroid szemüveggel nagyon jól megfigyelhető volt a halak reagálása a wobbler minden egyes megmozdulására.

A domik a beesőt, a víz tetején szabadon úszót, valamint a lassú monoton bevontatást díjjazták. Sokszor nyomonkövethettük, amint hosszú métereken át úsznak a wobblerrel együtt az alatt, vagy mögött. Ha az egyhangú bevontatást megszakítottuk, vagy hirtelen belegyorsítottunk a halak úgy eltűntek a csali környékéről, mintha ott sem lettek volna. Szemernyi játékot sem engedtek meg hát, egyedül arra kellett figyelni, hogy a wobbler állandó frekvencián veressen. Ezáltal lassabb szakaszon gyorsabban, értelem szerűen sebes, rohanó vízben már-már andalító lassúsággal kellett vezetni.

A pisztrángoknál is az egyenletes csalivezetés volt a nyerő, azzal a különbséggel, hogy a lehető legnagyobb sebességgel kellett húzni a fahalat; amit még eltudunk érni a rohanó vízben. Ez sokszor nem is olyan egyszerű, mert néhány szakaszon még állóhelyzetben is mintha túlveretne a wobi, olyan erős a sodrás.

Pazar két napot zártunk, csodás helyszíneken, gyönyörű halakkal - remek, számomra minden igényt kielégítő horgászattal. Utószó gyanánt egy videó Gábor jóvoltából: