Catch & release, újragondolva

Részletek

Írta: Hernyák Aurél

2008-ban írtam egy cikket arról, hogy önmagában a kifogott halak visszaengedése pozitív gyakorlat ugyan, de a fárasztás és horogszabadítás, fotózás, és közben a halak "kezelésének" mikéntje nagyban befolyásolja az egész "visszaengedősdi" sikerét. Magyarul azt, amiért az egészet csináljuk, hogy túlélje a hal a kalandot, lehetőleg sértetlenül.
Két év után újragondolva néhány lényeges pontot egészítenék ki, és újra felhozom azt az egyik nagyszabású tudományos vizsgálatot, amit élvonalbeli német tudósok végeztek a visszaengedett halak túlélési arányáról, az okokról.

Pár jótanács, a teljesség igénye nélkül:
A fárasztást – a hal biztosabb túlélése érdekében is – fogjuk határozottra, és lehetőleg rövidre. Próbáljuk meg elkerülni, hogy a hal sokat ugráljon a felszín fölé és rázza a fejét. Ha a vízben küzd, a nagyobb közegellenállás miatt kisebb az így szerezhető sérülés esélye. A nagysúlyú csalik kevésbé gyorsulnak fel fejrázás közben, nem okoznak tépett sebeket, a szabadon lógó horgok is nehezebben akadnak kívülről.
Nyilván itt is van arany középút, "dögre" fárasztani nem kell, de a villantóra a csónaknál rávágó csuka ugrálni fog a szákban, ha rögtön merítünk is.

Korábban jellemzően a kézi kiemelés pártján voltam (csuka-ügyben), mára annyit finomodott a nézetem, hogy érdemes egy nagyméretű (a tengeren túl spéci muskie-s, nálunk jellemzően bojlisnak nevezett) merítővel megmeríteni, majd abban a vízben tartani a halat, akár a mérés és a horogszabadítás alatt is. Jellemzően csónakból horgászom, ott ez könnyen megoldható. Így ha bénázok a horogszabadítással, keresgélem a fogót, a mérőszalagot, a fényképezőt, akármit, addig is vízben van a hal. Tehát lélegzik. Túlélési esélyei jók maradnak, nem úgy a levegőn fuldokló társaié. Ha elejtem, legalább vízbe esik....
A horogszabadításhoz szerintem elengedhetetlen két fontos eszköz, a hosszú szárú fogó (nálam a hosszú szár 20 centi feletti) és az erős oldalvágó. Utóbbi praktikus, ha rossz helyen, vagy makacsul akadt egy horog. Olyankor kár cibálni, erőltetni. elég elvágni a horgot, a levágott rész előre kicsúszik gond nélkül. Itthon sokak szemében még értékesebb egy filléres hármashorog, mint egy 5-10 éves csodás ragadozó...

Egy fotóra a nagy merítőből könnyű kiemelni a halat, nem a kopoltyúba, csak a kopoltyúfedél alá és arra fogva. A fotókon jól látszik, hol a kéz...

Az érintésen túl a kiszáradás, és a fagyás is veszélyezteti a kopoltyút. Ha lékről fogunk halat, jusson eszünkbe, hogy a vízben soha nincs 0 foknál hidegebb, míg a levegő könnyen lehet -10 fokos is.

Ha le kell fektetnünk a halat a horogszabadításhoz, vagy egyedül horgászunk, és szeretnénk lefotózni, mindenképpen kifejezetten vizes felületre tegyük. Szerintem a vizes fű sokkal jobb, mint a száraz, vagy durva matrac, a nedvszívó száraz törölköző, a halálom... Kíméljük a nyálkarétegét és bőrét. Ha valami rátapad, ne törölgessük, majd leázik a vízben.
Ha kell, egy gyors fotó és hosszmérés erejéig az eddigi fogással, másik kézzel finoman, biztosan megtámasztva emeljük ki és tartsuk meg. Ügyeljünk a stabil fogásra, és arra, hogy a hal lehetőleg ne érjen semmihez, amitől a nyálkarétege és bőre sérülhet. Ezért is tartják el sokan maguktól a halat a fotón, nemcsak amiatt, hogy nagyobbnak tűnjön… A lehetőleg vízszintes tartás a kívánatos, a függőleges természetellenes a halnak, de ha nagyon rövidre fogjuk, ki fogja bírni. Fontos a kellő alátámasztás, ami a vízben a közeg segítségével adott, azt a levegőben nekünk kell pótolni.

Nemrég láttam, ahogy dán, meg angol pecások a mély vízből felhozott süllőket fejjel előre a vízre merőlegesen dobják vissza, erőből. Ezt azért teszik, hogy a hal a vízbe érve kezdősebességének hála gyorsan - nem saját erejére utalva - olyan mélységbe jusson (1-1,5m), ahol már könnyebb számára a nyomáskülönbséggel boldogulni, mint a felszín közelében. Lassan ott majd erőre kap, és leúszik vissza a mélybe. Durván néz ki, de igen hasznos módszer. Ja, a lényeg: bevált.

A továbbiakban egy, a német Fisch und Fang magazinban idézett kutatás eredményeit szeretném megosztani veletek. Korántsem egyértelmű ugyanis, hogy minden hal túléli ezt a procedúrát. Ezzel semmiképp sem a C&R ellen beszélek, hiszen a módszer bizonyított már számos, nálunk több horgászt adó, mégis a mienknél gazdagabb halállománnyal bíró országban. Mindössze arról van szó, hogy adott tényezők döntő befolyással bírnak a módszer sikerét illetően, és halfajonként eltér a várható eredmény mértéke.
Robert Arlinghaus professzor – akit egyébként a 40 éves kor alatti német tudósok között a 11-ik legkiemelkedőbbként rangsorolnak - és Daniel Hühn német kutatók 100 különböző ilyen irányú kutatás 219 vizsgálati eredményét vetették össze a horoggal megfogott, majd visszaengedett halak túlélési adatairól 17 halfaj esetében.
Az átlagos pusztulási arány 15,6% volt. Az esetek többségében, pontosan 57%-ában a visszaengedett halak túlélési aránya 90% feletti volt. A kiértékelt eseteknek mindössze 18%-ánál volt 30% feletti a pusztulási arány.
Arlinghaus és Hühn halfajonként eltérő érzékenységhez igazodó túlélési képességeket regisztráltak. Legérzékenyebbnek a sügérfélék, köztük különösen a süllő. Hozzájuk képest az érzékenynek tartott lazacfélék esetén a visszaengedés utáni veszteség mindössze 15,5 százalékos. Csukáknál a pusztulási ráta átlagosan 9,6%.

A pontyfélék népes családja mutatkozott a legellenállóbbnak 5,7%-os veszteségaránnyal. A stressztűrőnek tartott pontynál szinte egyáltalán nem várható veszteség, ha nincs komoly sérülése a halnak. A modern módszerek jó részével megelőzhetőek a mélyre nyelt horgok, így a túlélési esélyek jók maradhatnak statisztikai szempontból.
A tudományos vizsgálati eredmények azt mutatják, hogy ha a víz hőmérséklete túllépi a 20 fokot, jelentősen megnő a pusztulási arány. Ez az érték minden hallfajra vonatkozik. Németországban ritkábban fordul elő az ilyen magas vízhőfok, de nálunk erre a tényezőre komolyan tekintettel kell lenni. A süllőnél a pusztulási arány már 18 fok felett jelentősen megugrik.
A visszaengedés utáni élet, vagy halál kérdésében a döntő az, hol akadt a horog, szögezi le Arlinghaus és Hühn. Műcsalik használata esetén az átlagos pusztulási ráta 12 %. Ezzel szemben a természetes csalik 24 %-kal kétszeres pusztulási arányt mutatnak, hiszen ezeket a halak mélyebbre nyelik. A csukáknál azonban nem tudtak ilyen eltérést kimutatni.

Sajnos a pontyos társadalom jelentős része kihasználja a pontyok strapabírását az ölelgetős, víz felett tartó, locsolgatós, puszilgatós, hosszan fotózgatós gyakorlattal, ami példaként terjed, mint a helyes és kívánatos bánásmód. Amikor az első süllőt láttam amatőr felvételen ponytmatracon locsolgatva, éreztem, hogy ez nagyon nem jó irány...
Jöjjön a végére egy érzékletes hasonlat arról, hogy képzeljük el hal-szemszögből a szituációt. Fussunk nyolc gyors kört egy focipálya körül, legyen ez a fárasztás igénybevétele. Ne feledjük, a hal az életéért küzdött, és mindent beleadott, húzzunk bele mi is. Aztán kérjük meg egy erős barátunkat, hogy a befutóba érve nyomja a fejünket víz alá annyi időre, amíg mondjuk egy horogszabadítás és egy mérés + fotózás tart. És ne engedjen fel, még ha nyilvánvaló légszomjjal érkeztünk is a célba. Azt hiszem, mindenki érti, miről beszélek, ha azt mondom, döntő, mennyi időt tölt a hal szárazon.
A csuka szemgödrébe nyúló és hasonló módszereket nem kommentálom, helyettesítsük be a fenti hasonlatba.

Szóval csak így tovább, catch & release, de azt kellő odafigyeléssel, hogy legyen minél jobb eredménye.

Hernyák Aurél
thefirstcast.blogspot.com